Emberségesebb új évet!

Már amióta az eszemet tudom, előszeretettel figyelem az emberek közti viszonyok alakulását, elemezgetem az árnyalatnyi változásokat reakciókban, megnyilvánulásokban, és időről időre saját vállamat veregetve konstatálom, hogy mekkora profizmusra tettem szert e téren. Aztán egyszercsak megint „bebasz a bibasz“ és rájövök, hogy a fenébe is, de naiv vagyok, az emberek kiismerhetetlenek. Hogyan is tudhatnám, hogy milyenek, ha ők maguk sem tudják. Nulla önismeret. Nulla empátia és nulla kötődés. Viszont jó nagy kupac egóval kirakott bizonytalanság és még több elvárás.

Én is jártam – és gyengébb pillanataimban még mindig járok – ebben a cipőben, isten őrizz, hogy ítélkezzek. Meg kell érni lelkileg, ennyi a titok nyitja, és ez bizony életre szóló feladat, mind ott menetelünk valahol az úton. Józsi, aki tegnap még egy köcsög volt, nem lesz holnapra Kisbuddha, az szent. Amíg csak lefelé cammogsz a lejtőn, addig nem lesz változás, az majd csak azután jön, hogy istenesen pofára estél és magadra lettél hagyva. Szerintem ez a legjobb dolog, ami történhet veled. Innentől fogva talán már kívülről is elkezded látni magadat. Ha nem tanultál belőle semmit, akkor barátocskám, már csak magadat okolhatod.

Idén kétszer is előfordult velem, a környezetemben pedig még többször, hogy egy-két héttel az esküvő előtt lefújták az esküvőt. Szakított a pár. Rájöttek, hogy mást akarnak. Kész tragédia, nem lennék a helyükben. Hogy mi jön ilyenkor? Ítéletlavina. „Az a szemét, utolsó, senkiházi“-zás, hogy finoman fogalmazzak. A szakító fél mindennek el van mondva, lenézve, jó, hogy nem megkövezve, mert hát „hogy a bánatba képzelte ezt“, az elhagyott pedig jaj, de sajnálva van, „szegényke, ezt nem érdemelte, és amúgy se hozzá való volt az a nyomorult, majd talál jobbat“. És „szegény családok, mekkora szégyen, úristen“. Az egész falu/város ezen csámcsog, ez már sosem lesz elfelejtve. Pedig de. Minden csoda 3 napig tart. És itt jön a nulla empátia. Kinek jutott eszébe az, hogy amindenit, ez egy még időben meghozott felelősségteljes és bátor döntés volt? Vajon mennyit rágódott rajta szerencsétlen, mire erre a döntésre jutott? Hisz ő nem is olyan rég még egy életre ígérkezett, ő sem így tervezte. Időben magába nézett, időben rájött valamire. El tudta hagyni, vagyis ott már nem volt szerelem, akkor vajon nem jártak így mindketten jobban? Az önismeret a kulcsa mindennek.

Számomra a 2017-es év egy sikertörténet, annak ellenére, hogy rengeteg barátnak hitt emberben csalódtam, meghalt a nagypapám, a tágabb családi viszonyaink szégyenletesen elkeserítőek, sokan bántottak és rengeteget sírtam. Mégis, nyugodt vagyok és boldog. Hozzámentem a lelki társamhoz és úgy érzem, hogy benne otthon vagyok, jöhet bármi. Nekem ennyi elég, ez maga a tökéletesség.

Amióta tudom, hogy ez a kiegyensúlyozott lelkiállapot elérhető, mindenkinek ezt kívánom. Nem mindenki a társában talál nyugalomra, boldogságra. Van, aki a gyerekében, a barátaiban, a sikereiben vagy a vagyonában, nincs is ezzel semmi gond, nem vagyunk egyformák. Én csak azt kívánom, hogy mindenki találja ezt meg tapintatot, megértést tanúsítva, és anélkül, hogy közben mások lelkébe gázolna. Talán akkor együttérzőbb lesz a világ.