Kiábrándulós Horenka

Bizonyára nem kerülte el a figyelmeteket, talán már agyatokra is megy, hogy előszeretettel köszöngetek, hálálkodok és örömködök, amikor valaki megdícsér, elismer, szeret vagy követ, és csak úgy szórom a „szeretem-a-munkám“ hashtageket. Én ilyen vagyok, szeretek szeretni, szeretek örülni és a szarban is meglátom a szép sárga kukoricaszemet!

Könnyű engem bántani, de úgy adódott, hogy a természetem valahogy mindig kompenzálja a gyengeségeim. Ha az ízlésem engedné, már virítana a hátamon egy hamvaiból újjászülető főnixmadár-tetoválás vagy egy örökzöld „Never give up“ felirat!

Így az év végére – a szezon végére – rendre kimerülök, betegségből betegségbe bukdácsolok, végképp elegem van mindenből és majdnem mindenkiből, pedig kifejezetten „a pohár MINDIG félig teli van“ típus vagyok. Ennek ellenére vagy pont ezért, hogy lássátok a teljes képet, most egy kicsit másképp szeretnék köszönetet mondani a világnak!

Köszönet azoknak,

akik elfordítják az arcukat, amikor rájuk mosolygok;

akik felmérgednek rám, amiért nem tudom már HOLNAP lefotózni őket;

akiket megkérek, hogy tegeződjünk és mégis magáznak, annyira távolságtartóak és barátságtalanok;

akik eljöttek hozzám fotózkodni, bejelöltek ismerősnek, aztán valamiért mégsem ismernek meg az utcán;

akik 3-4-szer is kérnek időpontot, ami nekem rengeteg szervezési idő, aztán valamiért mégsem jönnek el egyszer sem;

akik valamiért nem bírják felfogni, miért esik nehezemre még vasárnap is dolgozni;

akik kikérik maguknak, ha a vasárnap délben írt üzenetükre csak hétfőn kapnak választ;

akik a kész képek átadása után annyit sem írnak vissza, hogy mú;

akiknek az alapárért rengeteg + képet adok ajándékba, de szóra sem méltatják a kedvességet;

akik alkudoznak!

Akik pókerarccal végignézik, ahogy a gyerekük belémrúg, vagy a fényképezőgépembe boxol;

akik naponta rámírnak, hogy mikor lesznek már végre készek a képeik, annak ellenére, hogy megegyeztünk az átadási időben;

akik 30 percet késnek a fotózásról, de egy csendes „elnézést“ sem hagyja el a szájukat, amikor megérkeznek;

akik egy esküvőn rámordibálnak és ököllel verik az orrom előtt az asztalt, amiért fotósként nem megyek el velük táncolni;

akik egy fontos pillanatnál „viccből“ a gépem elé ugranak;

akik egy esküvőn minden ellenkezésem ellenére felkapnak a teljes felszereléssel együtt, és berohannak velem a tömegbe;

akik az esküvői tömegben fotózás közben oldalról „viccből“ a szemembe böknek;

akiknek – ha együtt dolgozunk mint esküvős szolgáltatók – a legnagyobb szórakozásuk az, hogy egész este szexista megjegyzésekkel provokálnak és nevetnek rajtam;

akik a hátam mögött hülyeségeket pletykálnak rólam;

akik lekezelően bánnak velem; akik próbálnak megalázni;

akik lenéznek, mert én „csak egy fotós“ vagyok;

akik minden kedvességem ellenére bunkók és tiszteletlenek; akik kiabálnak velem a telefonban;

akik fel akarnak adni a rendőrségen, mert a fél éve lejárt utalvány már nem érvényes;

akik összes erejükből ignorálnak és akik kétszínűek!

Köszönet nekik és azoknak a papoknak is, akik teljes mértékben visszaélnek a pozíciójukkal, és úgy bánnak velem, mint egy senkiházival.

Mindannyiuknak üzenem, hogy hála nekik, mindig abszolút boldog vagyok, amikor egy kedves, megértő, rendes emberbe botlok, mert ilyenkor látom legélesebben az univerzumnyi különbséget ember és ember között. Ilyenkor szakad rám igazán a felismerés, ilyenkor tudom igazán megbecsülni azt, amikor valaki tisztelettudó, jólelkű és emberként kezeli a másikat. Ezek a jó emberek mossák ki belőlem az epét, mielőtt belémsavanyodna. Köszi, jó emberek, hogy vagytok!

Továbbra is #szeretemamunkám!